A KARATE-DO TÖRTÉNETE

A karate szülőföldje, Okinawa, a Ryukyu szigetcsoport legnagyobb szigete, amely Japán és Kína között helyezkedik el. Történelmi fekvésének következtében kultúráját és fejlődését kínai és japán hatások együttesen alakították.

A szigetcsoport a VI. századtól kezdve egyre szélesebb körű cserekereskedelmet folytatott az ázsiai országokkal, és ezzel párhuzamosan magukba szívták más népek harcművészeti elgondolásait. A ryukyu-i kultúra aranykora a XIV-XV. századra tehető.

A karate kialakulásának első bizonyítható mozzanata 1349-ben, Shohashi király uralkodása idején következett be, amikor egy rendelet megtiltotta a fegyverviselést a polgári személyeknek. Miután az okinawai történelmet – akárcsak a Japánt – mindvégig átitatták a törzsi háborúskodások, a köznép figyelme a pusztakezes harci rendszerek felé fordult, míg a fegyveres küzdelmi formákat a nemesség ápolta tovább. Elsősorban kínai hatásra ebben az időszakban fejlődött ki egy “TE (kéz)” elnevezésű módszer, amely nevéből fakadóan a fegyvertelen küzdelmi elképzeléseket foglalta magába. A későbbiek során gyakran használták az okinawa-te elnevezést is.

1609-ben komoly csapás érte az addig szabadon fejlődő okinawai kultúrát, mert a japán Satsuma klán lerohanta és katonai megszállás alá helyezte a szigetcsoportot. A klán vezetői betiltották a használatát mindenfajta fegyvernek, és a harci művészetek gyakorlását sem engedélyezték. A tiltás csaknem 300 éven át tartó érvényessége ellenére a TE művészete nem veszett el.

A fegyveres technikákat az okinawai nemesi kasztban apáról fiúra hagyományozták, míg a köznép soraiban titokban tartott pusztakezes tréningek zajlottak. A hívek rejtett és elhagyatott helyeken gyakoroltak éjfél és hajnal között, félve a feljelentéstől. A tanulást övező titkosság és veszély nem szegte meg a harci és vállalkozó kedvet, sőt még inspirálta is az embereket a nagyobb erőfeszítésre. Ennek példája, hogy miután a hivatalosan ismert fegyverek használatát és a velük való gyakorlás tiltását szigorúan ellenőrizték, az emberek hétköznapi munkaeszközeiket kezdték fegyverré fejleszteni, ebből alakult ki a jellegzetesen okinawai fegyverhasználat, a KOBUDO.

A japánokkal szembeni ellenállás évszázadaiban a TE (kéz) elnevezést egy másik, sokkal félelmetesebben hangzó váltotta fel. TOTE, azaz a Halál Keze lett az okinawai fegyvertelen harci rendszer megnevezése, ami egészen az 1900-as évek elejéig kitartott. Japán a XX. Század elejére teljesen bekebelezte a Ryukyu szigetcsoportot, majd bekövetkezett a konszolidáció, amikor engedélyezték a harci művészetek nyílt gyakorlását.

1903-tól a művészet a hivatalos oktatás részeként is megjelenhetett. Ekkor váltotta fel az addig Tote elnevezést a KARATE-JUTSU, a harci rendszer kialakulásában és fejlődésében döntő szerepet játszó három népcsoportra való emlékezés és tisztelet jegyeként. A kara akkoriban még kínai-t jelentett, a te az okinawai eredetre utalt, a jutsu pedig a művészet japán neve. A hivatalos elnevezés tehát a “kínai kéz művészete” lett. Az addig kizárólagosan Okinawá-n gyakorolt harci művészet 1921. március 6-án lépett ki a nyilvánosság elé. 1932-ben az okinawai mesterek nagy felháborodására a japánok megváltoztatták a karate jelentését, mégpedig úgy, hogy a kara szót más írásjellel rajzolták le, ami az azonos kiejtés ellenére már nem kínait, hanem üreset, jelentett. Ekkortájt nyerte el a megnevezés mai formáját, és azóta hívják ezt a művészetet Karate-do-nak, azaz az üres kéz útjának.